Kérdezték tőlem, „szabadságon” vagyok-e. Nem, csak a blogírás általában utolsó a teendőim között. Most sort tudok keríteni rá.
Az emberek is szokták kérdezni, esküvő és miegymás egyeztetésekor, „az Atya mikor megy szabadságra”? És az ördög mikor megy? Mert majd akkor…
Érdekes gyóntatásban volt részem vasárnap. Egy férfi ellopott egymillió forintot a cégnél, ahol dolgozik. Ő mondta így: „elloptam”. (Ritka ez a direkt szóhasználat, a folytatásból kiderül, miért.) A helyzet vázolása után körülbelül a következő beszélgetés zajlott közöttünk:
- Gondolom, azért jöttél, hogy feloldozást nyerj a bűn terhe alól.
- Igen, igen, hogyne.
- És most azt várod, hogy kiszabjak húsz kör imádságot, amit odafigyelés nélkül fogsz elmorzsolni.
- Nem várok én semmit, csak remélek, bocsánatot.
- Akkor csak egy kérdés van: megbántad, amit tettél?
- Igen, hogyne, igen.
- Őszintén, szívből, nem kötelességből?
Ezen láthatóan megakadt: az „őszinte megbánás, mint az örök kárhozat fenyegetése által diktált kötelesség” dilemmája új volt neki. (Még nem volt nálam gyónni…) De már érezhetően elhatározta, hogy mindenre bólogatni fog, csak jussunk el a pontig, ahol „megvarázsolom a lelkét”…
- Szóval megbántad. Akkor visszaadtad a pénzt?
- Hát, ő, szóval…
- Szóval nem.
Ezek után jöttek a szokásos de, de, de szólamok a gyerekek iskoláztatásáról, a frank árfolyamáról meg a többiről. Mondom neki:
- Amit most csinálsz, az az, hogy igazolod magadnak a bűnt, keresed a körülményt, amely feljogosít az elkövetésére. Ez egy tipikus magatartásforma, és nem csak a feloldozásra áhítozó keresztényeknél, hanem minden embernél. Az elme hallja a lelkiismeret hangját, és megfelel rá. Logikai úton igazolást gyártani bármire lehet. A kommunisták rémtetteinek is mindig volt valami igazolása, s legtöbbször a szükségszerűségre hivatkoztak ott is, mert az a legöregebb sablon a könyvben.
Nagyon sokszor az ember pont azáltal veszi észre legkönyebben, leghamarább, hogy helytelen irányba tévedt, hogy heves magyarázatok zajlanak a fejében tetteinek indoklását illetően! Ha az ember az erény és a jámborság útján jár, nem szokott erőfeszítéseket tenni, hogy tetteit megokolja önmagának. Érdemes tehát erre odafigyelni.
Isten mindenkinek megbocsát, de a bűnbocsánat feltétele a bűnbánat. Egy lopás visszájára fordítható, jóvátehető bűn, tehát a bűnbánat őszintesége a tetteken keresztül egyértelműen kiderül. Ha pedig a bűnbánat nem igazi, a bűn alóli feloldozás sem lesz az, rajzolhatok akárhány keresztet a levegőbe. Sajnálom, a feloldozást nem én adom, hanem Isten. Én csak a „hókuszpókuszt” csinálom hozzá, a tanúságtételt, a földi kereteket.
Legfőbb aggály, melyet ez a gyóntatás hagyott bennem: a kevésbé valószínű megoldás, amelyet ez a szegény lélek választani fog, hogy tényleg visszacsempészi a pénzt egy ugyanolyan észrevétlen papírtrükkel, ahogyan kicsempészte – a valószínűbb viszont, hogy keresni fog egy fásult papot, aki rutinból megadja neki a feloldoztatás illúzióját…
