Vasárnap dráma a gyóntatófülkében. Tíz év után tett le L. egy irtózatos terhet. Öt éve, hogy Krisztust befogadta az életébe, öt éve jár be hozzánk, jópárszor gyóntattam, de mindig csak kisebb vétkekkel. Tegnap előtt viszont (végre!) megnyílt egy tíz éves titok kapuja: 2001. májusában elvetette kéthónapos magzatát. Akkor még fiatal lány volt. Úgy érezte, nem áll készen a gyermekáldásra, sem a lelkiek, sem a „piszkos anyagiak” terén. (És ugyebár azt az áldást, aminek a fogadására az ember nincs felkészülve, röviden csak úgy hívjuk, hogy átok…) Úgy gondolta, ez a felelősségteljes cselekedet. Anyukája – vallástalan család, ugye – teljes mellszélességgel támogatta, és „jelentős szerepe volt benne, hogy ez megtörtént”. Vallomásokat nem szoktam félbeszakítani, főleg ilyen nehezeket, de itt már ciccegtem egy kicsit, ne tessék már másra hárítani a felelősséget. Az egyetlen mentség L. számára, ami egyébként „éppen elég”: nem tudta, mit cselekszik. Ha tudta volna, nem tette volna. Persze ezt a végére hagytam, általában nem adom olcsón a megkönnyebbülést: minél nehezebben kapja meg valaki a feloldozást, annál jobban megbecsüli majd, és annál inkább „beég” a lecke. Persze L. esetében a bűnismétlés veszélye egyáltalán nem áll fent, harminc éves elmúlt, és most már nagyon szeretne gyereket…

Budai Ilona balladájának említését inkább megálltam ezen a ponton, de L. kétségbeesett kérdésére, hogy lehet, hogy a két dolog között összefüggés van, mármint „amikor jött volna, nem kellett, most már mit akar”, őszintén csak annyit tudtam válaszolni, hogy meglátjuk, ezután, hogy végre bűnbánatot tartottál, így öt évvel megkeresztelkedésed után – öt évig bűn terhével a lelkeden voltál rendszeres vasárnapi szentáldozó…

Igen, igen, bánja ő ezt már nagyon régen, de még eddig nem tudott vele bejönni a templomba. Kint hagyta a küszöb előtt. Nem merte Isten bocsánatát remélni. Úgy érezte, „nem méltó rá”. (És visszakanyarodhatunk az előző bejegyzéshez, hogy tudni kell, ki vagy, hogy megvan a saját helyed Isten országában, amit rajtad kívül senki nem tölthet be, hogy Istentől való vagy, és hogy az ő kegyelmének ezért nincsen határa. De erről még tervezek később többet írni később, olyan biztosíték-kicsapósat.) És jön a panaszáradat. De menjünk csak szépen sorban:

„Meggyilkoltattam a saját gyerekemet, ez olyan felfoghatatlan” – nem igaz, bár ezért hőnszeretett Egyházunk felszögelne a templom kapujára, de az abortusz nem gyilkosság. „De akkor nem bűn?” Már hogyne lenne bűn, halálos bűn! De nem gyilkosság. Valami más történik ott, az élet lehetősége, ígérete vész el egy lélek számára. Érzem, ahogy csúszik a kő a szívről, ilyenkor mindig érzem, de jön az okvetetlenkedés, hogy akkor így a tízparancsolat meg úgy, hogy most akkor ez nem meríti ki a "Ne ölj!" parancs megszegését? Mondom nem érdekel engem a tízparancsolat :), most akkor joghézagokat keresünk, hogy Isten és ember ellen véthessünk, vagy törekszünk a jóra? A tízparancsolatot én meghagyom az izraelita hittestvéreknek, nekünk keresztényeknek Krisztus urunk egyetlen törvényt hagyott: Szeretet. Te ez ellen vétkeztél, tudod, érzed, ezért hurcoltad ennyi éven át. És ha egyszer valakit becsaptál, bízott benned és te bántottad, utána nehezebben bízik meg újra. Ezért lehet, hogy nem jön most az a gyerek. De az, hogy végre betaláltál a gyóntatószékre, azt jelzi, hogy a legnehezebb megtörtént: önmagadnak megbocsátottál. És ha Isten is megbocsát, lehet, hogy az az „angyalka” is megenyhül, és ad még egy lehetőséget, hogy az édesanyja legyél.

Másrészt, feltételezve, hogy János atya zöldeket beszél, és az abortusz éppolyan gyilkosság, mint egy ma született csecsemő felaprítása: nézzük, tulajdonképpen mi is a gyilkosság, és minden jóvátehetetlensége mellett mégis miért nyerünk még ilyenkor is feloldozást?

Az ember egy lélek, aki egy testben él a földön, ez a test lényének része, a lélek öntudata kiterjed rá.

Ha én pofon váglak téged, akkor a testedet bántottam, vagy a lelkedet? „A testemet.” Miért, a testednek fáj? A tested érzi a fájdalmat? Nem, kedves gyermekem, a tested egy darab anyag, egy csomó molekula, nincs öntudata, nem érez semmit. Tárgy. A lelked az, ami érzi a fájdalmat. És most jön a salto mortale: ha leszúrlak egy bazi nagy karddal, akkor a lelkedet öltem meg, vagy a testedet?...

Hm. Jó kérdés. A lelket nem lehet megölni, mert az halhatatlan. A testet szintén nem lehet megölni, mert tárgy, tárgyat lehet elpusztítani, de megölni nem. Akkor most mi is történt tulajdonképpen? Persze itt a földön nehéz felfogni, hogy tulajdonképpen nincs is halál, de „odafentről” nézve ez tulajdonképpen így van. A problémák nem odafent vannak, hanem itt „lent”, a kettősség világában, ahol örülünk és bánkódunk, nevetünk és sírunk, születünk és meghalunk. Ezért nem szabad egymást öldösni. Mert idelent tétje van.

Kedves L., én meg fogok emlékezni rólad egy imában – meg egy blogbejegyzésben, de ez utóbbit nem említettem neki… :) – és ne tessék csodálkozni, hogy most sincs se penitencia, se fejmosás, se semmi. Nálam soha nincs. Megkaptad te azt már önmagadtól.