Örök dicsőség a mi urunk Jézus Krisztusnak feltámadása másnapján!

Nem szándékosan kezdem ezt a blogot húsvét hétfőjén, csak így jött ki. Jó egy hete szántam rá magam a blognyitásra, s gondoltam, akkor már megvárom a feltámadás napját, előtte még a nagyhetet „végigimádkozom” – aztán tegnap persze nem jutott időm holmi blogolásra, a húsvét hétvégéje „főszezon” a templomi munkában; egy évben egyszer ilyenkor az is „keresztény” lesz hirtelen, aki egyébként nem gyakorolja a hitét, ami tulajdonképpen nem rossz kezdet. Az ember eltűnődik, vajon a régiség papjai hogy bírták a tempót, amikor még minden egyes lélek aktív híve volt az Egyháznak – nem is beszélve az egyházszakadás előtti időkről, amikor aztán meg tényleg!

A mai nap már egy kicsit nyugisabb lesz, mára csak tíz temetésem van…

 – egy kis plébániai fekete humor, gyakran kérdezzük így egymástól a paptestvérekkel, hogy a másik mennyire elfoglalt: hány temetésed van ma / a héten?, avagy a közérzetre is irányulhat a kérdés, ezt intuitíve kell eldönteni.

Sok tétovázás előzte meg ennek a blognak az indulását. Konkrétan három és fél év halogatás, töprengés, imádkozás, tépelődés. Itt ugyanis nem szabvány atya szabvány blogja készül. Olvastam ilyet – több szó volt benne kajáról és piáról(!), mint a hitéletről. Lássuk be, a paptestvérek nagy része elég közönyös, futószalagon keresztel, temet, celebrál és gyóntat (utóbbi a legnagyobb hiba szerintem, a gyónásra és gyóntatásra különösen nagy hangsúlyt szeretnék fektetni ebben a blogban, remélem, sikerül), mivel a hívek nagy része is futószalagon „hisz”, rutinszerűen, valódi lelki átélés nélkül. Lásd a nagypénteki-húsvéti keresztényeket, vagy a templombújó nyanyákat (már elnézést!), akik azért vannak hozzácementelődve a padhoz, mert nem találják Istent a szívükben. (Mert nem is keresik, ha keresnék, persze hogy egyből meglenne.) Én rettegett gyóntató vagyok, s igehirdetéskor is csak az Egyházra telepedett hadd ne mondjam, milyen nyomás tesz rám szájkosarat bizonyos ügyekben, no meg az a fránya káté, Egyházunk rengeteg központilag hirdetett okossága, aminek nyoma sincs a Szentírásban, de azért kapcsolt áru, ha katolikusnak születtünk.

S részben pont ez a korlát az, amit szeretnék áthágni ezen a blogon. Beazonosíthatatlan mivoltommal élve, akár a kiátkozás terhe melletti „eretnekségeknek” is hangot adhatok itt – persze semmi olyan nem jöhet szóba, ami Isten igéjével, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásával összeegyeztethetetlen. Úgy találtam azonban, már annakidején a papneveldében, hogy az Egyház bizonyos álláspontjai nem összeegyeztethetőek azzal a bizonyos kinyilatkoztatással. A nézeteltérés először csak abban nyilatkozott meg, hogy megállapították, „nagyon szabadszájúan értelmezem” az Evangéliumokat, később egyre csúnyábban néztek rám bizonyos kérdések feszegetésekor, s végül rájöttem, vagy villámgyorsan „új pályát” keresek magamnak – bár új hivatást találni nem tudom, hogyan lenne lehetséges – vagy megtanulok disztingválni, hogy hol, mikor, kinek, milyen keretek között mit szabad és mit nem.

Ez a blog lesz a legtágasabb kerete „szabados” gondolkodásomnak, itt fogom leírni azokat a gondolatokat is, melyeket igehirdetéskor nagy ívben ki kell kerülnöm. Ha kell, túlmegyünk az intézményes katolicizmus keretein, elnyúlunk egészen Indiába a buddhizmusig, visszanyúlunk az ősmagyar hitvilágig, de mindezt úgy, hogy közben száz százalék keresztények maradunk. (A kereszténység és más vallások viszonyáról szóló gondolataimnak külön írásban szánok majd helyet.)

A másik óriási kérdés, az, ami miatt igazából évekig halogattam a blog elindítását, az a gyóntatás kérdése. Helyes-e, ha név nélkül, minden fajta azonosításra (akár csak tág azonosításra) alkalmas részlet közlése nélkül írok arról, hogy mi hangzik el ott bent, a kicsi sötét fülkében, vagy akár egy tágasabb, napfényben fürdő dolgozószobában, de négyszemközt, a keresztény hívő és pap közötti szent bizalom alapján állva? Mindezt úgy, hogy az illetőtől nem is kérem beleegyezését? Vagy kérjem? Az a gond, hogy akkor ahány ember esetéről írok, mindegyik tudni fogja, hogy ki írja ezt a blogot. S amit kettőnél többen tudnak, már nem titok, azt már bárki megtudhatja. Ez ügyben hosszas konzultációt folytattam egyetlen igazi felettesemmel, azzal, akinek a szavára feltétel nélkül hajlok, s idénre végre dűlőre jutottunk. Lesznek gyóntatások. Hogy az erkölcsi dilemmát hogyan sikerült feloldanunk, ez a kettőnk titka marad. De nála nincsen lehetetlen.