János atya blogja

Jó régen nem írtam. Közben azért zajlik az élet.

Rambó atya tudomást szerzett a blog létéről. Én kontár, elfelejtettem Ctrl + Shift + P együttest nyomni az egy darab gépen, amin itt jó keresztényi módon megosztozunk mindannyian, mielőtt ránéztem a blogra. Sejtettem is, hogy nem fogom tudni örökké titokban tartani. Sőt, tudtam is, mert Krisztus Urunk megmondta. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson.” (Márk. 4,22.), „Mert nincs oly rejtett dolog, a mi napfényre ne jőne; és nincs oly titok, a mi ki ne tudódnék.” (Máté. 10,26.) Én meg már megint nem hittem neki. És már megint neki lett igaza. Mindenesetre Rambó atya megígérte, hogy nem szól róla senkinek.

Hogy most ideültem a billentyűzet elé (amit valaki már megint összemorzsázott valami péksüteménnyel...), annak az az oka, hogy mostanában több tévhitet is hallottam más vallásokkal kapcsolatban, amelyeknek általában a felületes ismeretek az okozói, bár kisebb részben negatív előítélet, a keresztényekre sajnos oly jellemző lenézés is bujkál a háttérben. Valahogy pár hónap alatt legalább 5-6 ilyen esettel találkoztam, mintha ösztönözni akarna a Gondviselés, hogy foglalkozzak a témával. Hát akkor foglalkozok. (Sőt, tervezek egy „általános tévedések a kereszténységgel kapcsolatban” jellegű bejegyzést is.)

Elöljáróban annyit el kell mondani, hogy bár a kereszténységnek is jó sok irányzata van és volt, mégis az egyik legegységesebb vallás a Földön. Ennek egyik oka a központosítottság: egységes egyházszervezetek végzik a térítő, prédikáló és lelkipásztori munka nagy részét, egységes szabályokkal, katekizmussal, liturgiával, ünnep- és köznapi szokásrenddel. Az ázsiai vallások például egészen máshogy működnek: nincs „egyház” vagy annak megfelelő szervezet: önállóan gazdálkodó, önfenntartó templomok, kolostorok vannak, amelyek élén egy „apát” áll, neki pedig már nincs evilági felettese. Így a gazdasági önállóságból szellemi önállóság következik: minden kolostornak saját iskolarendszere van. A szent könyvek közösek, de mindenki úgy magyarázza őket, ahogy neki tetszik, a szent könyvekben nem részletezett kérdésekben úgy foglal állást, ahogy akar. Így aztán pl. a hindu vallással kapcsolatban nehéz bármilyen olyan általános kijelentést tenni, amely annak minden fő irányzatára, azokon belül minden iskolarendszerre igaz. Tehát minden, alább olvasható kijelentés általánosított.

Tévedések a köztudatban a hindu vallással kapcsolatban:

A hindu vallás politeista, sokistenhívő – ez így nem egészen igaz. A hindu vallásnak van egy központi istene, akit irányzattól függően Brahmannak, Visnunak vagy Krsnának neveznek. Az égi panteonból egyedül ő mindentudó és mindenható, ő a világmindenség teremtője. Örökkévaló, mindenütt jelenvaló. Tehát nagyban hasonlít a kereszténység Isten-fogalmára. A hindu vallásnak emellett fontos szereplői a dévák, az ő nevüket sokszor félrevezetően „félistennek” fordítják; a dévák maguk is teremtmények, korlátozott hatalommal bírnak, általában a teremtett világ valamelyik szegmenséért, a természet valamely jelenségéért felelősek, a Teremtő Isten megbízásából. A keresztény vallásban leginkább talán az angyalokkal állíthatóak párhuzamba. A hinduk szoktak imádkozni dévákhoz – ahogy a keresztények is szoktak imádkozni angyalokhoz, sőt, szentekhez és olykor boldogokhoz is. Az egyetlen különbség, hogy a hinduk étel- és italáldozatot is szoktak bemutatni déváknak, míg a kereszténységben e tiszteleti formát kizárólag a Szentháromságnak tartjuk fent.

A hinduk bálványimádók – ennek eldöntéséhez a bálvány fogalmát kellene pontosan meghatározni. A keresztények is állítanak szobrokat szenteknek és apostoloknak, imádkoznak ezen szobrok előtt, vagy gyertyát, mécsest gyújtanak, olykor még a szobor kezét vagy lábát is megcsókolják. Tiszteletet mutatnak tehát azon anyagi formajelenség iránt is, amely jelképesen az adott halhatatlan lélek jelenlétét idézi erre a világra. Az igaz, hogy a vaisnava hinduknál vannak úgynevezett Múrtík, Krsnát ábrázoló szobrok, amelyekre úgy tekintenek, mint az Isten megtestesülési formái. A szerzetesek „gondozzák” ezeket a szobrokat, tisztogatják, öltöztetik naponta többször, lábuk elé teszik az étel- és italáldozatot, a hívők pedig leborulnak előttük, mikor a szentélybe lépnek, és jelenlétükben mutatják be a Kírtant, vagyis a csoportos, közösségi énekes istentiszteletet. Azonban a kereszténységtől sem teljesen idegen mindez: mi sem csak szenteket és apostolokat idézünk meg alakjuk megformálásával, de magát az Istent is a feszülettel és az Úr Jézus Krisztus egyéb ábrázolásaival. Leborulni ugyan nem szoktunk, de letérdelni és keresztet vetni igen, tehát a tisztelet és az alázat megfelelő gesztusát megtesszük a „fizikai kivetülés” előtt, és a közösségi istentiszteletet is rendszerint a feszület jelenlétében végezzük. A keresztény szokások tehát a szobrokkal és szentképekkel kapcsolatban kívülről nézve, a lényeg értése nélkül éppannyira tűnnek bálványimádásnak, mint a hinduk Múrtí-tisztelete.

A hinduk a karma vastörvényében hisznek, nem ismerik el a kegyelem jelenlétét és fontosságát az életben. A hindu vallás az egyén önerőből való megváltását (lelki önmegvalósítását) hirdeti – egyik kijelentés sem igaz. A hindu vallás is ismeri az ingyen kegyelem fogalmát. Hasonló kifejezéssel élve, „indokolatlan kegy”-nek nevezik. A dévákat köti a karma törvénye, de magát az Istent (Krsnát) nem: bármikor bármely teremtményét indokolatlan kegyben részesítheti. Az anyagvilágból való megszabadulás és a lelki világba, Isten örök társaságába való eljutás (az üdvözülés megfelelője) kizárólag Krsna indokolatlan kegyéből lehetséges, mert a Szamszára (a Létforgatag) végtelen körforgása a reinkarnációnak.

A hinduk naponta órákon át isteni neveket mormolnak (mantráznak), ezzel megsértve „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” parancsolatot – ez tulajdonképpen nem tévhit, a hinduk (legalábbis a vaisnavák) valóban olyan szavakból álló mantrát használnak, melyek az ő hitük szerint isteni nevek (Haré, Krsna, Ráma). Az említett parancsolat azonban nem az ő vallásuk része, hanem a miénk; mi is biztosan megszegünk jópár hindu szabályt (gondoljunk csak a húsevésre és az Áhimsza számtalan egyéb, általunk nem követett előírására). Arról nem is beszélve, hogy a hinduk valószínűleg ugyanúgy tartózkodnak a káromlástól, mint mi, és azzal érvelnének, hogy nem „hiába” veszik szájukra ezeket az isteni neveket, hiszen a mantrázás az istentisztelet része, a keresztény imádság hindu megfelelője. A keresztény ember, ha elmond ötven miatyánkot, ugyancsak az Atyaistent szólítgatja meg és nevezi néven, azonban nem tiszteletlenségből, hanem éppen az istentisztelet részeként.

Tévedések a köztudatban a buddhizmussal kapcsolatban:

A buddhizmus ateista, istentagadó vallás – ez általánosságban nem igaz, legfeljebb egyes iskolarendszerekre. Maga Buddha nem volt hajlandó az Isten dolgában közvetlenül állást foglalni, nem állította és nem is tagadta soha, hogy van Isten. Tulajdonképpen egyáltalán nem beszélt róla, és ha kérdezték erről, megtagadta a választ. Minden buddhista, akárcsak a vallástalanul nevelt ember, magának döntheti el, hogy hisz Istenben, vagy nem. Ezt az állapotot éppenséggel nem mondanám a legkedvezőbbnek, az viszont semmiképpen nem igaz, hogy a buddhizmus tagadná Isten létét.

A buddhizmus politeista vallás, sok buddhában (istenben) hisz – ennek a tévedésnek hasonló alapja van, mint a hinduizmusnál a dévák esetében: a buddhák nem „istenek”, hanem megvilágosodott (kb. üdvözült) lelkek, nagyjából a kereszténység szentjeinek megfeleltethetők. Azok a buddhisták, akik a buddhák feletti, magasabb, központi szellemi hatalomban nem hisznek, esetleg nevezhetőek politeistának.

A buddhizmus szerint Buddha szeplőtelen fogantatás gyümölcse, ez pedig az ördög mesterkedése, hogy Krisztus helyébe Buddhát állítsa – egyáltalán nem igaz, egyrészt Buddha Krisztus előtt fél évezreddel élt, tehát helyébe állításról nehezen lehet beszélni, másrészt Buddha Gótama Sudhódana Mahárádzsa sákja (székely) király és Májá királyné természetes gyermeke volt. Maga sem volt szentéletű: felesége volt (Jaszódhará) és fia (Ráhula), aki később tanítványa lett.

A buddhizmus ugyanolyan reinkarnációhívő vallás, mint a hindu – valóban megjelenik a reinkarnáció gondolata, de egészen másképpen. A hindu vallás szerint az individuális lelkek produkálják a saját, egyéni tudatukat, és ezek a lelkek vándorolnak testről testre, legtöbbször állatként, azonban a karma „szerencsés” fordulása esetén emberként megszületve. Ha az emberi élet során a lélek elmulasztja a lehetőséget az önmegvalósítás (megváltás) keresésére, újabb állati életek sorozata következik. Ezzel szemben a buddhizmus azt tanítja, hogy a Tudat mindennek a forrása, így a léleknek is. A Tudat egyetemes és egységes, a lélek azonban nem. A tudatosság fejlődésének egy adott szintjén jutunk el az emberi születések sorozatához, ahonnan állati sorba visszakerülni csak a Tudat elhomályosulása által lehet. A halál pillanatában csak a tiszta tudatú ember tud a maga teljességében új testbe költözni: a tisztátalanabb tudatúnak, aki a vágyai ezerfelé húznak, széthullik a lelke alkotóelemekre (pont úgy, mint az óegyiptomi vallásban), és mindegyik megkeresi a neki legmegfelelőbb megtestesülési lehetőséget. A buddhizmus tehát a reinkarnációt nem „testcsereként” fogja fel, és nem hirdeti az egyes inkarnációk azonosságát, csupán a karmikus, oksági összefüggést ismeri el közöttük.

A buddhizmus egy nihilista vallás, amely az egyén megsemmisülését tekinti végcélnak – ez már csak azért sem lehet igaz, mert a buddhizmus az egyén létezésében eleve nem hisz. A halmazat-tan szerint a buddhizmus öt halmazatra (szkandhára) oszt fel minden létezőt a világegyetemben, legyen az fizikai vagy szellemi létező. Az egyén pedig egyik halmazatba sem illeszkedik, ugyanakkor hatodik halmazatként való értelmezése is önellentmondáshoz vezet. Ugyanakkor itt megjegyzendő, hogy az egó háttérbe szorítása, feladása, de legalábbis alárendelése a kereszténység szempontjából is kívánatos, üdvös dolog: a világon szinte minden bűn forrása az önzés, és minden jó az önzetlenségből és önfeláldozásból fakad. (A buddhizmus mellesleg ugyanezt hirdeti: „minden szenvedés, ami a világon van, önmagunk boldogításának vágyából fakad; minden öröm, ami a világon van, mások boldogításának vágyából fakad”.) Az élet végcélja a Nirvána (Nirdvanda – kettősség nélküliség), azonban ha ez a nagy semmi lenne, vajon miért hívják ennek az elérését megvilágosodásnak? A Buddhaság állapotát elért, megvilágosult (üdvözült) lélek tudattal és tudással bír, szó sincs róla, hogy megsemmisült, éppen ellenkezőleg: megszabadult az illúzióktól, a tudatlanságtól, felismerte önmaga legeredetibb, legigazabb természetét, ezért a duális létezés körforgása feletti, transzcendens valóságba (Mennyország) jutott el. Hasonló tanítást hordoz a tékozló fiú példázata (Luk. 18,14.), amely egyébként más változatban, de Buddha tanításai között is megtalálható.

Az Iszlámról

Az Iszlámmal kapcsolatban egyetlen vád hangzik el gyakran: erőszakos, az erőszakot hirdető vallás – nem akarok kitérni arra, hogy a kereszténység történetében milyen súllyal szerepel az erőszakos térítés, inkább arra mutatnék rá, hogy a Biblia is tele van erőszakkal, gyilkolással, sőt: majd a felét olyan emberek írták, akik életük során, egyszer vagy többször, öltek embert. Ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység erőszakot hirdető, helyeslő vallás lenne, és ugyanezt az Iszlámról sem mondhatjuk el ilyen könnyen. A legtöbb muszlim vallási vezető szerint ha a Koránt helyesen értelmezzük, a Dzsihád, a hit nevében folytatott szent háború belső háború, amit Allah hívének saját magában, saját démonaival kell megvívnia.

Az ősmagyar hitvilággal kapcsolatban:

Az ősmagyarok pogány, istentelen, természetimádó hiten voltak – ebben nem az a szomorú, hogy megpróbálják beadni nekünk, hanem hogy elhisszük, tekitve, hogy saját őseinkről van szó. A pogány megint csak olyan kifejezés, amelynek a jelentését tisztázni kell. Általában kétféle jelentésben használjuk: 1. nem keresztény, 2. istentelen, Istenben nem hívő, istentagadó. A két jelentést összemosni pedig nem szerencsés. Az első szerint például az ősmagyarokkal együtt a hinduk, a muzulmánok vagy a zsidók is pogányok, a második szerint viszont nem. Őseink valóban „természetimádó”, animista vallásúak voltak: hitték, hogy a hegyeknek, folyóknak, fáknak, csillagoknak, a tűznek, mindennek szelleme van, ezzel a szellemmel pedig kapcsolatba léphet az ember. Ugyanezt az animizmust szinte minden természeti népnél megtaláljuk (amin érdemes elgondolkodni), de ehhez hasonló a hinduk viszonya a dévákhoz is. A természeti szellemek elismerése, eseti tisztelete nem jelenti az Isten mellőzését. Az ősmagyar hitvilág központi szereplője az Öreg Isten (Örök Isten), a Világmindenség Teremtője.

Az ember és minden földi lény az Ég Atya és a Földanya nászából született. Ez nem állítható párhuzamba a keresztény hittel, azonban a természettudománnyal igen: anyagból és energiából vagyunk (az utóbbiról hajlamos megfeledkezni a modern materialista tudomány), a Föld az anyag, az Ég (azon belül is különösen a Nap) az energia forrása, és hagyományosan a keresztény vallás is az „Égben” helyezi el az isteni és a mennyei jelenlétet, noha senki nem gondolja, hogy szó szerint a Kármán-vonalon ücsörögne az Atyaisten egy oroszlános trónon. Hogy az Ég Atya és az Öreg Isten egy és ugyanaz-e, ezt a mai ember fejével nehéz megérteni, hiszen az animista vallások egyfajta élet-kontinuumban, minden létező egységében, sőt, a Teremtő és a Teremtés misztikus egységében hisznek. Mondhatjuk tehát, hogy az Ég Atya az Öreg Isten egy alacsonyabb szinten való megjelenési formája ugyanúgy, ahogy a Földanya mint Boldogasszony a kozmikus Boldogasszony őskép-őslényeg megjelenési formája.

A Teremtő és Teremtés egységéről, a teremtett világ tiszteletéről pedig csak annyit, hogy a keresztény vallás szerint Isten mindenütt jelenvaló, így minden teremtményében Ő nyilvánul meg. Ha erről nem feledkeztünk volna meg, Istent valahova a „felhők” közé helyezve (áttvitt értelemben, persze), akkor nem pusztítanánk a természetet, nem élősködnénk rajta. Isten nem azért adta nekünk a Földet, hogy önkényesen kihasználjuk, hanem hogy jól gazdálkodjunk vele.

„És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.

Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.”

Hamvazószerda alkalmából néhány gondolat az imádságról és a fohászkodásról, mert aztán a húsvéti készülődés, a keresztelések hadjárata elborít és nem lesz rá időm.

Ima és fohász. Ezeket általában szinonimaként használják, pedig tulajdonképpen két külön fogalom lenne, bár összemosódnak egymással, és egyesülhetnek is egyetlen, Istenhez (vagy Jézushoz, Máriához, egy angyalhoz, egy szenthez) címzett áhítatos felszólamlásban. Ennek legtökéletesebb példája a Miatyánk, amely az Isten, mint Mennyei Atya megszólításával és magasztalásával kezdődik, s átszíneződik egy óhajtással, de nem önnön akaratot középpontba állító óhajtással, hanem pontosan azzal, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Így fordul át fokozatosan a fohászba, amelyben aztán a Gondviselés legelemibb megnyilatkozási módjait kéri: a mindennapi kenyeret, a kísértő gonosztól való oltalmat, valamint a bűnbocsánatot.

Így néz ki egy jól felépített imádság. Legalábbis Krisztus urunk azt mondta, ha imádkozni akarunk, azt így tegyünk. Ha valakihez szólni akarunk, azt először is meg kell szólítani, méghozzá illően. Tehát ha Istenhez szólni akarunk, először is méltatni, dicsőíteni és magasztalni kell. Nem azért, mert Ő ezt igényelné, hanem mert önmagunkat kell emlékeztetni arra, hogy kihez is szólunk. Legjobb tudásunk szerint. Hiszen az első probléma az, hogy nem is tudjuk pontosan, hogy kihez szólunk. A véges teremtmény nem képes felfogni a végtelen Teremtőt. Ezért kell az igyekezet, ha Istenhez szólni akarunk, és ezért nem olyan könnyű elérni, hogy „elég magasra szálljon” az ima ahhoz, hogy meghallja. Honnan tudjuk, hogy ez így van? Amikor valaki pl. úgy kiált fel, hogy „„„az Isten verje meg az eztmegazt!””” – ezek sosem találnak meghallgatásra, hiába van egy bizonyos, tulajdonképpen őszinte, szívbéli töltöttség mögöttük.

Az Isten megszólítása és dicsőítése tulajdonképpen már ki is meríti az „imádság” fogalmát, hogyha szó szerint nézzük. Imád-ság, vagyis Isten imádata, eddig a pontig nincs szó arról, hogy én mit szeretnék. Az imádsággal azután egybeköthető a fohász, tehát a könyörgés, valamilyen óhajtás kifejezése. Én mindig azt szoktam tanácsolni, hogy a legelső kérésnek tartsuk meg a Miatyánk mintájára, hogy „legyen meg a Te akaratod”, és erről az alapálláspontról indulva kérjünk csak. Elvégre az Isten jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk. Innen pedig ugye eljutunk a kérdésig, hogy a fohászkodásnak egyáltalán van-e létjogosultsága. Bizonyos vallásokban nem is csinálják. A Hinduk például mindig csak dicsőítenek és sohasem kérnek semmit, legalábbis a fő-fő nagy kozmikus Teremtő Istentől, Visnutól soha. Kérni legfejlebb csak a déváktól szoktak, tehát a teremtett világ egyes területeinek felülvigyázó szellemiségeitől (kb. az angyaloknak feleltethetők meg nálunk). Nekünk viszont azt mondta Krisztus, hogy „kérjetek és megadatik”. Úgyhogy mi viszont ilyen fohászkodós valláson vagyunk. Ezzel kapcsolatban mindig csak egyet tudok tanácsolni: a kéréseink lehetőleg ne negatív formában fogalmazódjanak meg.

Ezt szokták félreérteni úgy, hogy „ne kérjünk rosszat”. Ez evidens, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ne tagadó formában kérjünk, hanem állító. Tehát ne azt mondjuk, hogy mit nem szeretnénk, hanem azt, hogy mit igen. A Miatyánkban szépen arányosan jelenik meg ez: mindössze egyetlen negatív kérése van „ne vígy minket kísértetbe”, s azt is rögtön pozitív kérésre fordítja át: „de szabadíts meg minket a gonosztól”. Sokszor egy negatív kérést pozitívba átfordítani nehezebb, mint gondolnánk. De ha még az imádság megkezdése előtt megtesszük ezt, az egyúttal önmagunk számára is világosabbá teszi, hogy mire is vágyódunk, és ez a világosság jobban kivehetővé teszi az arrafelé vezető utat.

Ha tehát boldogságot kérünk, kevés szót ejtsünk az imában a bánatról. Ha egészséget kérünk, kevés szót ejtsünk a betegségről. De nem csak az imában, az élet minden területén működik ez: Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert, tehát nem csak teremtmények, de egyszersmind kis teremtők is vagyunk, a kimondott szóval pedig teremteni tudunk. Aki szerencsétlenségről beszél, szerencsétlenséget teremt. (Ezen a ponton csak egy gyors közbeszúrás: kapcsoljunk csak be egy tévéhíradót...) Ez pedig hatványozottan jelentkezik akkor, ha éppen történetesen pont a Mindenható Istennel folytat párbeszédet az ember.

És ha már a „párbeszédet” megemlítettem, az imádat és a fohász után következzen az imádkozás harmadik fő eleme, melyről rendre megfeledkezik sok paptestvérem is: az imádság nem e-mail, ami kimegy az éterbe a wifin, aztán reméljük, odaér valahogy. Az imádság személyes kapcsolat Istennel, tehát kétirányúságot feltételez, különben mindenképpen személytelen maradna. Miután felszólamlottunk, következzen tehát a csendesedés, amelyben lehetőséget adunk Istennek arra, hogy válaszoljon. Ő válaszol így is, úgy is, de ha nem figyelünk oda rá, mert túlságosan el vagyunk foglalva a magunk kis kívánságaival, akkor nem fogjuk meghallani a választ. Főleg, hogy a válasz általában nem fogalmazódik meg szavakban, inkább érzés formájában. Ez szintén olyan dolog, ami keleti vallásokban domináns: nálunk meditáció néven emlegetik, és lényege pont az, hogy huzamosabb időre elcsendesednek, az elméjük megüresedik, és így nyitottan fülelnek az éterbe, hogy meghallják, a világmindenség és-vagy annak Teremtője mit üzen számukra.

Én személy szerint azt gondolom, hogy lehet ez is jó módszer, de a huzamosabb ideig való passzív fülelés helyett célravezetőbbnek és a kétirányú személyes kapcsolatból adódóan lelkileg is nagyobb megelégedést okozónak találom, ha az ember először szól az Istenhez, és azt is dicsőítéssel kezdi, így eleve ráhangolódik a figyelme a válaszüzenet forrására, ezért aztán, mire felszólamlásával végzett és hallgatni kezd, egyetlen perc csendesedésre, vagy sokszor még annyira sincs szüksége, hogy a választ megkapja. Ezt persze biztos csak azért gondolom így, mert kereszténynek neveltek, és egy tibeti rinpoche jót tudna vitatkozni velem erről...

A Jóisten kimérte rám a büntetést, amiért dicsekedtem az anorexiás lánnyal elért sikerrel. Rambó atya hozta a hírt, hogy karácsony napjaiban visszaesés jelei mutatkoztak. Eszik ugyan, de nem hajlandó egészséges testalkatot kifejleszteni, ragaszkodik a soványságához. Persze gondolhattam volna, hogy ilyen súlyos rendellenességet nem lehet egy másfél órás beszélgetéssel permanensen megszüntetni. A szülők vissza akarják küldeni hozzánk, üzentem nekik, hogy legyenek türelmesek a lánykával. Hátha csak átmeneti nehézség, és megoldja egyedül. Legjobb lenne úgy. Ha tovább romlik a helyzet, majd beszélgetek vele még egyet, vagy ahányat csak kell – addig is töltök a tarsolyomba néhány hathatós gondolatot az ügyben. Rajtam van már a felelősség is – Rambó atya az esperes úr faggatózására kénytelen volt megvallani, hogy egy mandinerrel lepasszolta nekem a beteg lányt.

Időközben egyébként is kezdek átmenni a körzeti nevelési tanácsadó pszichológusába. (Egyszer már fel fogom keresni az igazit, tapasztalatcsere céljából.) Nyolcéves kisfiú szülei kerestek meg, hogy a gyerek „hiperaktív”, jaj, mit tegyenek. Súlyos a helyzet. A pszichológus enyhe gyógyszeres kezelést javasolt, amiről ők hallani sem akarnak.

Ez egyébként eddig remekül hangzik, hogy egy tűzről pattant, eleven gyereket nem akarnak „legyógyszerezni” a saját szülei. (Persze tudom én, hogy ez nem nyugtató, hanem valami összpontosítást segítő dolog, de akkor is…) Viszont valamit mégis kéne csinálni. Az oviban még nem látszott semmi baj, viszont az iskolában kezdettől nem tudott odafigyelni, rosszul tanult, zavarta az órát is. Az első osztállyal még valahogy megbirkózott, de mostanra kezd tarthatatlanná válni a helyzet.

Kérdezem, mivel telnek a gyermek hétvégéi. Hát azt mondják, nem lehet lefejteni a számítógépről. Azon játszik. Mondom: nem teljesen logikus, hogyha egész héten olyan tevékenységeket végez, amelyekhez egy helyben kell ülni, és ezek közül, amit hétvégén csinál, az közelebb áll a szívéhez, mint amit hétköznap,  akkor a mozgásigényét hétköznap, az iskolában fogja levezetni?

A baj az, hogy a számítógépezésre, tévézésre, és egyéb, nagy mennyiségben ártalmas tevékenységekre a kezdettől fogva valamilyen limitet vagy kvótát kellett volna bevezetni. A legtöbb szülő ezzel azért tisztában van, hisz mikor a gyermekáldást várják, szépen felkészülnek a kicsi védelmére a modern világ veszélyeivel szemben. (Ezt persze nem mondtam így az arcukba.) Ugyanis, mikor a probléma kialakult, már hiába próbálunk számítógépezési rendszabályokat bevezetni, a gyerek részéről igen erős ellenállást fogunk tapasztalni.

Igen, mondták is, a gyerek ilyenkor sír, hisztizik, majd több órán keresztül halkan nyavalyog az anyja közelében, akár lefekvésig is, megállás nélkül. Ez persze teljesen érthető, minthogy a számítógépes játék addiktív, mint a heroin. Az alkoholista se veszi jó néven, ha kirántják a kezéből a vodkás üveget. A hiperaktivitás itt tehát csak szövődmény, az alatta húzódó valódi probléma a virtuális addictio. Erre kéne mondania valamit a pszichológusnak (gyógyszert valószínűleg erre már nem fog tudni írni.) Én meg annyit tudok mondani, hogy az elvonás legrosszabb és legfeldolgozhatatlanabb formája, ha ugyanazok a körülmények és lehetőségek vannak jelen, mint eddig – mínusz a szenvedély tárgya. Tehát valamit ajánlani kell helyette. Lehetőséget biztosítani olyan játékra, ami mozgást is igényel. Levinni a gyereket a játszótérre, ugye. Hétvégén elmenni kirándulni a hegyekbe. Ha már testvére nincs, hát menjen az iskolai barátaival biciklizni. Fogócskázni. Focizni. Mint normális kisfiúk szokták volt, mielőtt a kábeldrogot feltalálták. Az embernek azért van két lába, hogy minden napja egy részét azon töltse. Legalább iskolából, -ba gyalog jönni, menni, illetve vinni. A rossz jegyek orvoslásául tanulni vele. Igen, egy gyerekkel foglalkozni kell, sokat. Rábízzák a villanypásztorra, aztán csodálkoznak, hogy baja lesz?

És amit minden egyes szülőnek javasolni szoktam: nevelési tanácsadó, pap és minden hivatalból okos emberke helyett legelőször a nagyszülőket kérdezni. Az előző szülői generáció valahogy még tudta mindig, külső segítség nélkül, hogy mit csináljon, ha baj van a gyerekkel. Nem mindig jól csinálta, de legalább sosem volt kétségbeesett, tehetetlen. Talán azért, mert előttük is járt egy előző generáció, akiktől tanulni lehetett…?

Nem szeretek büszkélkedni, már csak azért sem, mert közeli rokonságban van a kevélységgel, amely a hét főbűnből az első és legveszélyesebb – superbia, ezt a fogalmat sokak szerint (szerintem is) az önmagasztalás minden formája kimeríti, minthogy ellentétes a szerénységgel, az alázattal, amely a kevénység fő bűnének ellenpontját képező „fő erény”.

Most mégis el kell dicsekednem egy kis diadallal, mivel talán egy élet megmentésében közreműködtem.

Úgy kezdődött a történet, hogy az esperes úr „beutalt” Rambó atyához egy lánykát, aki ráadásul valamiféle rokoni szálon fűződik az esperes úrhoz – hogy pontosan milyenen, azt nem kérdeztem Rambó atyától, de még a lánytól se, mert én nem nézem, hogy ki kicsoda és honnan jött, Isten előtt mindenki egyenlő. Valószínűleg pont ezért tudtam segíteni. Rambó atyának tele lett a pelenkája, hogy most őrá lett bízva egy ilyen „VIP” nehezen kezelhető tizenéves lányka, méghozzá nem is kis gonddal: anorexia nervosa. Szülők elvitték nevelési tanácsadóba, pszichológushoz, nem tudtak vele mit kezdeni. Jó, akkor irány a pap, az még el is tudja temetni, ha időközben éhen halna. Rambó atyának ettől hirtelen sürgős adventi imádkozni- és szentmisérekészülnivalója lett, s tovább irányította a gyereket hozzám, miután a gyóntatószéken egy fél órán át megdobálta néhány olyan szentenciával, hogy nem az evés bűn, hanem a torkosság – amiről azért tudhatta volna, hogy nem fog segíteni, mivel az anorexiásban bár az evés bűntudatot kelt, de amikor nem eszik, azt nem bűntudatból teszi, hanem mert testképzavara van. Mindegy, mondott, amit mondott, azután megállapította, hogy a lány javíthatatlan, tehát irány János atya, mert ő nagyon szereti a megátalkodott bűnösöket…

Mindjárt ezzel is kezdtem vele:

- Először is biztosítalak róla, hogy én nem akarlak rávenni arra, hogy egyél – így én, hogy a védekezőállást kiiktassam, utána pedig megtoldottam:

- A megátalkodott bűnösön csak a jóisten segíthet, más nem – tudtam ugyanis, hogy erre rá fog harapni.

- Ugyan miért lenne bűn nem enni, ha az ember nem éhes.

(Katolikus, mégsem tudja.)

- Tudnod illene, de ha nem tudod, elárulom, hogy a test a szentlélek temploma, a szándékos lerombolása pedig halálos bűn, legyen szó akár valaki más testéről, vagy a sajátunkról. Mert igazából a sajátunk sem a sajátunk, azt is csak kölcsönbe kaptuk a Teremtőtől, s a használat joga mellé dukál a karban tartás kötelessége, pont úgy, mint egy lakóingatlan esetében. Azt pedig ne mondd nekem, hogy nem vagy éhes, mert a hazugság is bűn, és ha nekem, a szüleidnek és mindenki másnak azt is hazudod, hogy nem vagy éhes, legalább önmagadnak nehogy megpróbáld ezt bemagyarázni, mert az nem lenne nagyon jó.

És ekkor meg is kérdeztem:

- Ugye csak azért mondod mindenkinek, hogy nem vagy éhes, hogy ne akarjanak ételt leerőltetni a torkodon, de egyébként te azért tudatában vagy az éhségednek?

- Nem akarok tudatában lenni az éhségnek, nem törődök vele.

Na, mondom magamban, ez már jobb, ez egy burkolt igen volt, de egy tizenévestől nem is várható el, hogy konfrontálódni tudjon, hogy be tudja ismerni szemtől szembe, hogy egy perccel ezelőtt a szemembe hazudott. Nem is kell. Ismételten biztosítottam róla, hogy nem akarom rávenni arra, hogy egyen. Abban akarok segíteni, hogy ő maga tudjon úgy dönteni, ha akar (csak ha akar!), hogy többet fog enni ezután.

Azután megkérdeztem:

- Te úgy érzed-e magadról jelenleg, hogy szabadon, minden külső és belső kényszer nélkül (az éhséget leszámítva) döntheted el, hogy mennyit eszel és mikor?

Erre nem tudott válaszolni, aztán, amikor kértem, hogy majd gondolkodjon el ezen, akkor annyi csak beugrott neki, hogy a szülei jelentenek egy állandó külső kényszert az evésre, és már ezért is van rosszul az étel gondolatától. Néha hánynia is kell evés után, de nem azért hány, mert direkt hánytatja magát, hanem mert tényleg hányingere van. Na, gondoltam, itt be kell vonni a szülőket, velük is beszélnem kell majd. (Végül aztán nem kellett…)

Azt mondtam neki:

- Végül is neked semmi bajod nincs, hanem egy erénnyel rendelkezel, amit nem tudsz megfelelően kezelni. És ha az áldást úgy kapja az ember, hogy nincs rá felkészülve – azt szoktuk átoknak nevezni.

Ez tetszett neki, és természetesen felkeltettem az érdeklődését, hiszen eddig mindenki csak bűntudatot sulykolt belé a betegsége kapcsán, még én is ezzel nyitottam. Úgyhogy elkezdtem neki magyarázni az anorexia nervosa működési mechanizmusát.

- Tudod, mi az a belső emberkép? – kérdeztem.

Nem tudta, nem is értem, miért nem tanítanak erről az iskolában.

- EZ - mondom, és letettem elé egy gyerekrajzot.

Egy öt éves kisfiútól kaptam, engem ábrázolt – eltettem emlékbe. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer még „terápiás eszközként” fogom használni. A fej ugyebár sokkal nagyobb volt, mint a valóságban, a végtagok pedig pipaszár vékonyak, az irreálisan nagy kézfejeket leszámítva – mint általában a gyerekrajzokon. Elmagyaráztam neki, hogy tizenéves korban rengeteg lelki probléma forrása az, hogy a kialakuló külső önkép nincs fedésben a belsővel.

- Te vallásos nevelést kaptál – mondom -, ezért korai gyerekkorodtól benned van a „lelki öntudat”: hogy nem azonosítod magadat a testeddel, hanem egy anyagtalan lélekként fogod fel önmagad. Ez az erényed. Aki a teste és önmaga közé egyenlőségjelet tesz, azt ellenállhatatlan erővel fogják csábítani testi bűnök és húzzák le az állati lét szintjére. És semmit nem tud tenni ellene, mert minden, ami a mérleg másik serpenyőjében van, ami az erényes viselkedést meg tudja indokolni, az a lélek nem látható, nem fogható tartományában van.

Téged a neveltetésed ettől megvéd. Van egy kis probléma: hogy az anyagtalan belső önképnek nem felel meg, amit a tükörben látsz. Soha nem is fog megfelelni, egészen addig, amíg benne élsz a testben. Ha leveted, ha meghalsz, akkor kerül majd fedésbe a belső és a külső önképed. Ezért halnak éhen az anorexiások.

Itt már ő kérdezte, hogy akkor mit tegyen. Rákoppintottam a rajzon a saját fejemre:

- Te mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ekkora fejet szeretnék, és elmegyek a plasztikai sebészhez, hogy pumpálják fel pont ekkorára? Nagyon egyszerű: tegyél le róla, hogy a belső önképeddel fedésbe hozd a külsőt! Szeresd úgy a testedet, mint egy hasznos eszközt, és tiszteld úgy, mint egy templomot. Most itt vagyunk egy másik templomban is, ami kőből van. Ugye, hogy a templom vastag falaihoz képest a karjaid milyen vékonyak? Mérd csak oda! Ha a lelkünk és Isten lelke anyagtalan, akkor ezt a templomot is le kéne fogyasztani?

Ha azon nem is tudok segíteni, hogy kövérnek látja a testét, arra megpróbálhatom rávenni, hogy szeresse a testét „kövérnek”. Ez volt itt az alapkoncepció, de azért még bedobtam egy dolgot: a média hatását. A rengeteg csontsovány nő a képernyőn, az éhenhalt „szépségkirálynők” és „fotómodellek” – igen, ezekről tud, ezerszer elmondta az anyja.

Mondom neki:

- Akkor figyelj oda, amikor tévét nézel, hogy az ott látott „valóság” mennyiben különbözik az utca, az iskola, a hétköznapi élet valóságától.

Hirtelen ötlettel azt mondtam:

- Ha én nem csak azt híresztelném magamról, hogy papként Isten földi szószólója vagyok, hanem tényleg az lennék, akkor most tennék egy csodát, és elrepíteném önmagunkat Tévéországba. Tévéországban pedig te nagyjából átlagos testalkatú lány lennél, én meg egy nagy kövér disznó. De itt, a mi valóságunkban én átlagos alkat vagyok, te pedig kifejezetten, betegesen sovány. Mindig legyél tudatában a két világ közötti különbségnek, mindig válaszd el egymástól a kettőt – már ha muszáj egyáltalán tévéországba virtuális látogatásokat tenni. Mert egyébként nagyon jól meg lehet lenni nélküle, tapasztalatból mondom: pappá szentelésem óta nem kapcsoltam be egyetlen tévékészüléket sem. Nem, nem a készülék ártalmas, hanem amit közvetítenek rajta.

Körülbelül egy, másfél órás beszélgetés volt ez, még december elején. Természetesen a végén még „felmondattam vele”, hogy miket kértem tőle. Ezt mindig meg szoktam tenni, ha valakitől beszélgetés közben kérek valamit a saját üdve érdekében. Tizenévesek soha nem szokták tudni felmondani, úgyhogy elismételtük együtt.

Egy héttel később jött az esperes úr hálálkodni Rambó atyához. „Nem tudom, mit csináltál, de a gyerek tegnap enni kezdett, és kijelentette, hogy karácsonykor fel akar szedni egy pár kilót…”

Istennek hála.

Minden kedves olvasónak pedig kellemes…

…persze csak viccelek. Kellemes, az egy lavór lábvíz legyen. Békés, boldog, áldott karácsonyt kívánok, és ha idén már nem írnék, szebb új évet, és szilveszterkor vedelés helyett Jézus Krisztus mindenkinek a szívébe beBÚÉK!

Keresztényeknek kötelező, mindenki másnak ajánlott.

Kérdezték tőlem, „szabadságon” vagyok-e. Nem, csak a blogírás általában utolsó a teendőim között. Most sort tudok keríteni rá.

Az emberek is szokták kérdezni, esküvő és miegymás egyeztetésekor, „az Atya mikor megy szabadságra”? És az ördög mikor megy? Mert majd akkor…

Érdekes gyóntatásban volt részem vasárnap. Egy férfi ellopott egymillió forintot a cégnél, ahol dolgozik. Ő mondta így: „elloptam”. (Ritka ez a direkt szóhasználat, a folytatásból kiderül, miért.) A helyzet vázolása után körülbelül a következő beszélgetés zajlott közöttünk:

- Gondolom, azért jöttél, hogy feloldozást nyerj a bűn terhe alól.

- Igen, igen, hogyne.

- És most azt várod, hogy kiszabjak húsz kör imádságot, amit odafigyelés nélkül fogsz elmorzsolni.

- Nem várok én semmit, csak remélek, bocsánatot.

- Akkor csak egy kérdés van: megbántad, amit tettél?

- Igen, hogyne, igen.

- Őszintén, szívből, nem kötelességből?

Ezen láthatóan megakadt: az „őszinte megbánás, mint az örök kárhozat fenyegetése által diktált kötelesség” dilemmája új volt neki. (Még nem volt nálam gyónni…) De már érezhetően elhatározta, hogy mindenre bólogatni fog, csak jussunk el a pontig, ahol „megvarázsolom a lelkét”…

- Szóval megbántad. Akkor visszaadtad a pénzt?

- Hát, ő, szóval…

- Szóval nem.

Ezek után jöttek a szokásos de, de, de szólamok a gyerekek iskoláztatásáról, a frank árfolyamáról meg a többiről. Mondom neki:

- Amit most csinálsz, az az, hogy igazolod magadnak a bűnt, keresed a körülményt, amely feljogosít az elkövetésére. Ez egy tipikus magatartásforma, és nem csak a feloldozásra áhítozó keresztényeknél, hanem minden embernél. Az elme hallja a lelkiismeret hangját, és megfelel rá. Logikai úton igazolást gyártani bármire lehet. A kommunisták rémtetteinek is mindig volt valami igazolása, s legtöbbször a szükségszerűségre hivatkoztak ott is, mert az a legöregebb sablon a könyvben.

Nagyon sokszor az ember pont azáltal veszi észre legkönyebben, leghamarább, hogy helytelen irányba tévedt, hogy heves magyarázatok zajlanak a fejében tetteinek indoklását illetően! Ha az ember az erény és a jámborság útján jár, nem szokott erőfeszítéseket tenni, hogy tetteit megokolja önmagának. Érdemes tehát erre odafigyelni.

Isten mindenkinek megbocsát, de a bűnbocsánat feltétele a bűnbánat. Egy lopás visszájára fordítható, jóvátehető bűn, tehát a bűnbánat őszintesége a tetteken keresztül egyértelműen kiderül. Ha pedig a bűnbánat nem igazi, a bűn alóli feloldozás sem lesz az, rajzolhatok akárhány keresztet a levegőbe. Sajnálom, a feloldozást nem én adom, hanem Isten. Én csak a „hókuszpókuszt” csinálom hozzá, a tanúságtételt, a földi kereteket.

Legfőbb aggály, melyet ez a gyóntatás hagyott bennem: a kevésbé valószínű megoldás, amelyet ez a szegény lélek választani fog, hogy tényleg visszacsempészi a pénzt egy ugyanolyan észrevétlen papírtrükkel, ahogyan kicsempészte – a valószínűbb viszont, hogy keresni fog egy fásult papot, aki rutinból megadja neki a feloldoztatás illúzióját…

Semmi izgalomra nem kell számítani, és nem is dörgedelmek következnek. A legkevésbé értett és ennélfogva legtöbbet vitatott pontja a Tízparancsolatnak: „Ne paráználkodjál!” (2 Móz 20, 14.)

Mi a paráznaság? Mi a paráználkodás?

A paráznaság fogalma eltűnt hétköznapi szótárunkból, így vitatott, hogy mit jelentett eredetileg. Érdekes, hogy ugyanez a vita nem csak magyar nyelvterületen zajlik, hanem más keresztény országokban is, még ott is, ahol a latin fornicatio szó helyi alakváltozatát használják (pl. angol nyelvterületen). Maga a szó eredetileg a prostitutióval rokon értelmű, illetve annak ellenpárja: a prostituált az, aki eladja testét, a parázna pedig, aki igénybe veszi szolgáltatásait. Így a szó első számű értelmezése:

1. Paráználkodik az, aki nemi örömök áruba bocsátásában bármilyen módon részt vesz, akár közvetítőként is.

„És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, a kik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá.

És monda nékik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” (Mát 20, 12-13)

Miért latrok a galambárusok? Miért pont őket kellett kiemelni?

Olyan ez, mint Brian életében a „boldogok a sajtkészítők” – nyilván félreértünk valamit. A galambárusok „szerelmet” árultak a templomban, ezért csapja ki őket a Názáreti.

Egy ide kapcsolható, de jóval tágabb értelmezés a következő:

2. Paráználkodik az, aki testileg intim kapcsolatba kerül valakivel anélkül, hogy lelkileg is intim kapcsolatban lenne vele. Ez alátámasztható azzal, hogy Krisztus urunk azt mondja (Mát 5,28):

„Én pedig azt mondom néktek, hogy valaki asszonyra tekint gonosz kivánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében.”

„Gonosz kívánság” az ösztön zabolátlan kívánsága, az érzéki impulzusra megfontolás nélkül reagáló primitív impulzus, amely lépten-nyomon bűnre csábít és uralkodik felettünk, vagy mi uralkodunk felette; köztes megoldás nincs.

Hogy még tovább tágítsuk a kört:

3. Paráznaság mindenfajta nemi érintkezés, amely a házasság szentségének védelmén kívül történik. A mai világ életvezetési szokásai mellett ez a legnehezebben elfogadott álláspont – megjegyezve, hogy egyébként ez az egyház hivatalos álláspontja is. Arról pedig nincs is egységes állásfoglalás, hogy az úgynevezett „polgári esküvőre” korlátozódó párok házassága érvényes-e az Egyház szemében ilyen szempontból, vagy pl. más felekezet, más vallás rituális rendje szerint megkötött házasság… Morális szempontból ez már lényegtelen, nem hiszem, hogy az Isten aszerint válogatná meg, hogy ki üdvözül és ki nem, hogy milyen ruha volt a papon, aki összeadta hitvesével.

Az egyetlen pont tehát, ahol komoly vita van keresztény közösségek között, hogy milyen élethelyzetben engedhető meg a testi kapcsolat. Pl. a személy milyen érettségi fokán, vagy a kapcsolat kialakulásának milyen fázisában. A 3. pont szigorú feltételeinek enyhítésével ahhoz a meghatározáshoz jutunk, ami a legáltalánosabban elfogadott manapság (ez persze nem jelenti azt, hogy ez lenne a helyes meghatározás!):

4. A paráznaság a házasságtörés: házas személy követi el, vagy házas személlyel követik el, házasságon kívül. Ezen álláspont szerint a még nőtlen/hajadon személy nem követ el paráznaságot, hacsak a 2. pontban írottakat ki nem meríti. Ha van komoly érzelmi elkötelezettsége a másik személy iránt, akkor legyünk elnézőek, na… A probléma csak ott van, hogy egy mai 16 éves érzelmi elkötelezettsége mennyire vehető komolyan? Figyelembe véve, hogy ő maga nyilván halálosan komolyan veszi az éppen aktuális fellángolását, tehát bajban vagyunk, ha rábízzuk a döntést. További probléma, hogy manapság a kapcsolatok idősebb korban is túl könnyen jönnek létre és túl könnyen szakadnak meg. Szire-szóra, máról holnapra elhagyogatják egymást a „nagy szerelmesek”, mondván hogy majd találnak jobbat. A fogyasztói mentalitás itt is jelen van, arról nem is beszélve, hogy a rádióból meg a televíziós szappanoperákból ömlik a „szakítás” fogalma, ez mára magától értetődő végkifejlete lett egy kapcsolatnak, kivételes esetekben köttetik csak házasság, és még kivételesebb esetekben nem végződik csak válással. Ha ebbe a közegbe behozzuk a „szeretjük egymást, miért ne feküdnénk le” megközelítést, kezd érthetővé válni, miért mennek a klinikákon futószalagon az abortuszok.

Komoly problémák vannak tehát az általánosan elfogadott nézetekkel. Mindemellé még ott vannak a pornográfia direkt és indirekt formái is, amelyek előbbi esetekben lapátolják a kamaszfiúk arcába, utóbbi esetben pedig alattomosan sugalmazzák minden korosztály és mindkét nem számára a deviáns nemi magatartásformákat. Maga a „pornó” szó a görög porneiából származik, amely a fornicatióval közös eredetű.

De az elején azzal kezdtem, hogy nem lesznek dörgedelmek, úgyhogy ezt máskorra hagyjuk…

Következő eszmefuttatásomat a paráznaság fogalmáról tervezem írni (és az bizonyára sokkal izgalmasabb lesz), azonban a pünkösd kérdésének taglalását előrevetítettem már húsvétkor.

Maga az ünnep a Szentlélek ajándékainak kiáradása és az Egyház születésnapja. Előbbi miatt szolgáltatjuk ki a bérmálást jellemzően Pünkösdtől kezdve. Az időpont számítása egyszerű, ha a húsvétot már tudjuk: hét hétre rá következik – vagyis szintén telihold közelébe esik, amelynek problematikáját már húsvétkor letárgyaltam, már amennyire én értek hozzá; ez új hangsúlyt is kaphat most, tekintettel az idén pünkösd hetére eső teljes holdfogyatkozásra. Maga a „pünkösd” szó azonban szintén beszédes: pentékosté görögül ötvenet jelent, mivel húsvét eljövetele után félszáz nappal tartjuk.

Honnan jön ez az ötvenes érték? Miért pont annyi? Maga a hétszer hét amúgy jól hangzik, de van itt még valami: a húsvét a tavaszi equinoxhoz kötődik, ami a zódiakoson Aries 0. foka, vele szemben pedig, szeptember 22 körül, a Libra, tehát a Mérleg kezdete található. Amíg az előbbi az új élet ünneplése (annak mind pogány természeti, mind liturgiai értelmében), életöröm, életerő, töltekezés, növekedés ünnepe - ahogy a húsvétnak már a neve is jelzi -, addig az utóbbi logikusan a mérlegre tevés, a számvetés, befelé fordulás: tehát a világi örömöktől való önmegtartóztatás időszakának kezdete. Az ilyen önmegtartóztatási, megmérettetési, vezeklési periódusok pedig a Szentírásban rendre a negyvenes számhoz köthetőek: a legszembetűnőbb természetesen Krisztus urunk negyven napos pusztai böjtölése s kísértetése a gonosz által – vagyis eléggé egyértelműnek tetsző módon egy megmérettetés -, ámde Noé is negyven napos esőzést vészelt át családjával a bárkában; Mózes is negyven napot böjtölt a hegyen, ahogy Illést is negyven napon át hajtotta egy falat étel Hóreb hegyéig, nem is beszélve a negyven éves pusztai bolyongásról – hogy csak a legismertebbeket említsem, mert van még jópár példa. És itt leesik egy tantusz: hogy bizony az őszi equinoxtól negyven napra esik is egy fontos ünnep: ez a mindenszentek napja. Ennek az ünnepnek utánanézve, bizony jó mély pogány gyökerei is vannak, s mint ilyen, természetesen astrologiai alapon számítódik: a Scorpióba érve a Nap találkozik a Tejúttal, vagyis a pogány vallásokban mindenütt megjelenő Világfával, ami az evilágot köti össze a Felső Világgal és az Alvilággal. A pogány hit szerint pedig az ősök, az elhunytak az Alvilágból látogatnak hozzánk ezekben a napokban.

És persze nekünk is van ám bizonyosféle Alsó- és Felső Világ-koncepciónk, mi Mennyországnak és Pokolnak hívjuk ezeket, s hisszük, hogy Urunk Jézus Krisztus által bárki bemehet az üdvösségbe is, magyarán kétesélyes, hogy a túlvilági látogatók honnan érkeznek: azonban az a bizonyos „túlvilági látogató”, akinek érkezését (kiáradását) pünkösdkor ünnepeljük, egyértelműen a „Felső Világból” érkezik hozzánk! Szembeállítható-e ez alapján egymással az évkör rendjében ha nem is a mindszentek, de mondjuk a rákövetkező halottak napja a pünkösddel? Ha igen, nem lehet-e, hogy mégiscsak negyven napot kellene számolnunk ilyenkor tavasszal is? (És főleg: honnan kezdve?)

Eretnek merengést hallhattak…

Tegnap gyónni volt nálam egy pap. Igen, van ilyen is. Ráadásul evangélikus a lelkem. És nem egyedi eset ám! Hívek is, papok is jönnek az egyházon kívülről, olykor még istentelenek is – ez utóbbiak szerintem rájöttek, hogy a pap is tud annyit könnyíteni az ember lelkén, mint a pszichiáter, és nem kerül pénzbe. Csak azt a sok hülyeséget ilyen istenekről meg jézusokról el kell nézni a szegénynek. A pap mindent Istenre vezet vissza, a freudita elmeorvos meg a nemi ösztönre.* Szegény tiszteletes úrnak is azzal gyűlt meg a baja: egy gyenge pillanatában fantáziálni kezdett egy nála körülbelül húsz évvel fiatalabb hölgyről, amellyel gondolatban megcsalta hitves feleségét. Mondom neki, azért vicces, hogy katolikus létemre én vagyok a celibát, engem társítanak gondolatban az önmegtartóztatás fogalmával, közben meg én annyit fantáziálhatnék, amennyit akarnék. Azt mondja, ő a valódi, kézzel fogható asszonyt többre tartja. Abban igazad is van, csak akkor maradj is meg annál, ne legyen helye más nőnek se a… kezed említett fogásában, se a szívedben, se a fejedben; in nomine Patris et Filii..., elbocsátottam.

Rambó atya meg csak néz. (A név természetesen álnév, de szoktuk is így hívni néha. Jól megtermett ember, ráadásul sportol is eleget, fut, súlyt emel, miegymás.) Nem érti, miért hozzám járnak be ezek a „szakadár” papok. Pedig ő is úgy meghallgatna egyet a gyóntatószéken! De ezek mindig hozzám jönnek, a kutyafülét! Mondom neki, egyszer majd átirányítok hozzád egyet azzal, hogy te, mittudomén, mondjuk a blasphemiát jobban gyóntatod, mint én. Vagy a pederastiát. (Ja, olyat a protestánsok nem csinálnak. Azok mi vagyunk.)

De Rambó atya még azon is „ki van akadva”, ahogy mondani szokták, hogy én soha nem iszok alkoholt, és nem eszek húst. És ráadásul lelki okból. És hivatkozik nekem arra, hogy az özönvíz után Isten az embernek adta eledelül a föld, az ég és a vizek minden barmát. Mondom neki, akkor olvasd tovább az 1 Móz. 9-et, mindjárt azzal folytatja: „Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.” - úgyhogy szokhatsz át a kóser kajára, Rambókám. Részemről az Ótestamentom útmutatásként szolgál, de szem előtt kell tartani, hogy az Új felülírta, így az ott meghatározott dolgok már nem „hatályosak”, beleértve még a tízparancsolatot is. Mellesleg pont emiatt soha senki más nem is követte az ószövetségi tanokat mereven, csak a zsidók. Mint a kóser kaja mellékelt ábrája is mutatja.

Na és ilyenkor már benne vagyunk a közepében! Az Ó- versus Újtestamentom problémakörében, amelyen valószínű addig fognak őrlődni a keresztények, amíg csak kereszténység lesz a világon. Van egy olyan érzésem, Isten szándékosan rendezte így, hiszen rendkívül jó alkalmat ad az eszmecserére, szövegértelmezésre. Langyos víz, ha mindenki mindenben egyetért, és rendkívül jó közege a magabiztos félreértésnek. Ha mindenki úgy gondolja egy hamisságról, hogy igaz (pl. evolúció), ugyan hogyan fog kiderülni, hogy hamis? Ha legalább néhány ember van, aki vitatkozni kezd, ellenérveket hoz, azzal meg tudunk indulni az igazság felé vezető úton. Talán pont ezért olyan nehezen értelmezhető egy szerves egységként az Írás. Hogy jó vitaindító legyen.

Mert mi ezeket tudjuk ám! Minden keresztény ember úgy jön oda hozzánk egy Ó- versus Újtestamentom jellegű problémával, az ateistákról nem is beszélve, mintha ő lenne az első ember a világon, aki észrevette ezt a dolgot. Épp múlt héten kaptam egy e-mailt J-től, aki kérdezte, mi a véleményem arról, hogy „az ószövetség (és annak istene) köszönőviszonyban sincs az újszövetséggel”. Mondom köszönőviszonyban éppen van, csak nem mindegy, egy szent könyvet ki írt. Mert ezeket ám emberek írták, s az isteni sugallat ide vagy oda, azért az ember, mint közvetítőközeg, mindig torzít, illetve legalábbis átszínezi az üzenetet önmagával. Az „ószövetség istene”? Isten csak egy van. Csak épp ahány nép s azon belül ahány ember, annyiféleképpen fogja félreérteni. Az ember nem tud nem rávetíteni dolgokat az Istenre. Ezek a dolgok pedig saját lelkiségéből adódnak. Így már a „polkorrektség” egyébiránt nem létező kategóriáját súrolva megállapíthatjuk, hogy az „ószövetség istenének” problémaköre sokkal inkább a zsidó néplélekben keresendő, mintsem a transzcendens világban. Beszélgettem egyszer egy rabbival, aki kerek-perec megmondta: az istenünk ugyanaz, ugyanaz a Mindenható teremtett mindannyiunkat, csak más programot rakott belénk, zsidókba és keresztényekbe, azért nem fogjuk soha megérteni egymást. De törekedni azért kell rá – na ezt már én teszem hozzá…

(* Érdekes, hogy a papnak, már ha katolikus, pont a nemiség van központilag letiltva az életéből, a pszichiáternek pedig Isten. Lehet, hogy ez ellentételeződik a másik "fixációjában"?)

Hitoktatásra hozta kisfiát NY. Idén egy keresztény családba házasodott be másodszorra, új apuka is az, mostohatestvéreket is úgy nevelték, nagypapa, nagymama, mindenki a családban, és nagyon komolyan veszik. (Hivatalból helyeslem.) Összeköltözésig egy hang nem volt, teljes tolerancia, aztán viszont szépen elkezdődött a presszionálás. Hogy ez a gyerek ne nőjön fel úgy, hogy így pogány, meg úgy istentelen, meg amúgy a kommunisták – egyébként igazuk van, csak én nem ilyen nyaggatós-inkvizíciósan adnám elő a témát, mert az inkább csak riaszt. Szépen el kell kezdeni mondani, hogy nekünk miért jó az, hogy keresztények vagyunk mi, aztán az előbb-utóbb hat, ha nem reménytelen az eset.

És hát NY beadta a derekát, és elkezdte adagolni a gyereknek, hogy újapukának igaza van, megkeresztelkedünk (esküvő előtt muszáj volt), hittan neked, aztán az jó lesz. Csak ugye a gyerek „le van maradva”, mert 11 éves, és most kezd először hallani bármiről is, úgyhogy két választás volt: vagy beíratják a kicsik közé, vagy egyénileg kell foglalkozni vele. És hát természetesen az utóbbi volt az optimális megoldás. Én meg az optimális jelölt rá, új apuka szerint, bár neki nem én vagyok a lelki vezetője, hanem egy rendtársam, de a kisfiúnak (a továbbiakban: K) mostantól hivatalosan is én vagyok.

A történet azonban soha nem egyszerű. Anyuka ugyanis „végül is miért ne” alapon egyezett bele ebbe a hirtelen nagy kereszténykedésbe, nem valódi meggyőződésből. Úgyhogy fenntartásai vannak. Bizalmatlan. Úgy képzelte el a dolgokat, hogy majd ők szépen ketten beülnek, én meg majd beszélek a gyerekkel. Miközben anyuka adja a díszkíséretet, asztal sarkán unatkozva könyöklő mivoltában… Hát jó, én vagyok a jámbor pap, bármit meg lehet csinálni velem, még MP3-lejátszót is lehet behozni a gyóntatószékre, beleegyeztem ebbe is. Semmi titkosat nem akarok mondani. De azért elkezdtem pedzegetni az első alkalom során, ami tegnap volt, hogy azért kéne majd négyszemközt is. Mert ez interaktív showműsor, és anyuka előtt K nem fog megnyílni. Nem fog igazat mondani. Eleve nem fog ellazulni, nem szűnik a fogorvosi rendelő-fíling a helyiségben. Nodehát…

…anyuka ugyan nem mondott semmit, de látszott, hogy ő úgy érzi, az ő bizalmáért meg kell dolgozni. Mert hát hallotta mindenki. Hogy az egyházban mik történnek. Hogy a csúnya pap bácsik mit csinálnak aranyos kislányokkal-kisfiúkkal. És hát tudjuk, hogy vigyázni kell velük.

Áthidaló megoldásként javasolni fogom NY-nek az erényövet – vagy az MP3-mas megoldást. (A pap is tanul mindig ezt-azt a hívktől…!) Esetleg videókamera. Csak az már megint feszélyezi K-t. De komolyra fordítva, azt hiszem, beszélni fogok újapukával, ő ismer valamennyire, azt azért csak tudja, hogy nem vagyok pederasta.

Kabaré lett a világ. Jöhetne már az az utolsó ítélet. :)

Vasárnap dráma a gyóntatófülkében. Tíz év után tett le L. egy irtózatos terhet. Öt éve, hogy Krisztust befogadta az életébe, öt éve jár be hozzánk, jópárszor gyóntattam, de mindig csak kisebb vétkekkel. Tegnap előtt viszont (végre!) megnyílt egy tíz éves titok kapuja: 2001. májusában elvetette kéthónapos magzatát. Akkor még fiatal lány volt. Úgy érezte, nem áll készen a gyermekáldásra, sem a lelkiek, sem a „piszkos anyagiak” terén. (És ugyebár azt az áldást, aminek a fogadására az ember nincs felkészülve, röviden csak úgy hívjuk, hogy átok…) Úgy gondolta, ez a felelősségteljes cselekedet. Anyukája – vallástalan család, ugye – teljes mellszélességgel támogatta, és „jelentős szerepe volt benne, hogy ez megtörtént”. Vallomásokat nem szoktam félbeszakítani, főleg ilyen nehezeket, de itt már ciccegtem egy kicsit, ne tessék már másra hárítani a felelősséget. Az egyetlen mentség L. számára, ami egyébként „éppen elég”: nem tudta, mit cselekszik. Ha tudta volna, nem tette volna. Persze ezt a végére hagytam, általában nem adom olcsón a megkönnyebbülést: minél nehezebben kapja meg valaki a feloldozást, annál jobban megbecsüli majd, és annál inkább „beég” a lecke. Persze L. esetében a bűnismétlés veszélye egyáltalán nem áll fent, harminc éves elmúlt, és most már nagyon szeretne gyereket…

Budai Ilona balladájának említését inkább megálltam ezen a ponton, de L. kétségbeesett kérdésére, hogy lehet, hogy a két dolog között összefüggés van, mármint „amikor jött volna, nem kellett, most már mit akar”, őszintén csak annyit tudtam válaszolni, hogy meglátjuk, ezután, hogy végre bűnbánatot tartottál, így öt évvel megkeresztelkedésed után – öt évig bűn terhével a lelkeden voltál rendszeres vasárnapi szentáldozó…

Igen, igen, bánja ő ezt már nagyon régen, de még eddig nem tudott vele bejönni a templomba. Kint hagyta a küszöb előtt. Nem merte Isten bocsánatát remélni. Úgy érezte, „nem méltó rá”. (És visszakanyarodhatunk az előző bejegyzéshez, hogy tudni kell, ki vagy, hogy megvan a saját helyed Isten országában, amit rajtad kívül senki nem tölthet be, hogy Istentől való vagy, és hogy az ő kegyelmének ezért nincsen határa. De erről még tervezek később többet írni később, olyan biztosíték-kicsapósat.) És jön a panaszáradat. De menjünk csak szépen sorban:

„Meggyilkoltattam a saját gyerekemet, ez olyan felfoghatatlan” – nem igaz, bár ezért hőnszeretett Egyházunk felszögelne a templom kapujára, de az abortusz nem gyilkosság. „De akkor nem bűn?” Már hogyne lenne bűn, halálos bűn! De nem gyilkosság. Valami más történik ott, az élet lehetősége, ígérete vész el egy lélek számára. Érzem, ahogy csúszik a kő a szívről, ilyenkor mindig érzem, de jön az okvetetlenkedés, hogy akkor így a tízparancsolat meg úgy, hogy most akkor ez nem meríti ki a "Ne ölj!" parancs megszegését? Mondom nem érdekel engem a tízparancsolat :), most akkor joghézagokat keresünk, hogy Isten és ember ellen véthessünk, vagy törekszünk a jóra? A tízparancsolatot én meghagyom az izraelita hittestvéreknek, nekünk keresztényeknek Krisztus urunk egyetlen törvényt hagyott: Szeretet. Te ez ellen vétkeztél, tudod, érzed, ezért hurcoltad ennyi éven át. És ha egyszer valakit becsaptál, bízott benned és te bántottad, utána nehezebben bízik meg újra. Ezért lehet, hogy nem jön most az a gyerek. De az, hogy végre betaláltál a gyóntatószékre, azt jelzi, hogy a legnehezebb megtörtént: önmagadnak megbocsátottál. És ha Isten is megbocsát, lehet, hogy az az „angyalka” is megenyhül, és ad még egy lehetőséget, hogy az édesanyja legyél.

Másrészt, feltételezve, hogy János atya zöldeket beszél, és az abortusz éppolyan gyilkosság, mint egy ma született csecsemő felaprítása: nézzük, tulajdonképpen mi is a gyilkosság, és minden jóvátehetetlensége mellett mégis miért nyerünk még ilyenkor is feloldozást?

Az ember egy lélek, aki egy testben él a földön, ez a test lényének része, a lélek öntudata kiterjed rá.

Ha én pofon váglak téged, akkor a testedet bántottam, vagy a lelkedet? „A testemet.” Miért, a testednek fáj? A tested érzi a fájdalmat? Nem, kedves gyermekem, a tested egy darab anyag, egy csomó molekula, nincs öntudata, nem érez semmit. Tárgy. A lelked az, ami érzi a fájdalmat. És most jön a salto mortale: ha leszúrlak egy bazi nagy karddal, akkor a lelkedet öltem meg, vagy a testedet?...

Hm. Jó kérdés. A lelket nem lehet megölni, mert az halhatatlan. A testet szintén nem lehet megölni, mert tárgy, tárgyat lehet elpusztítani, de megölni nem. Akkor most mi is történt tulajdonképpen? Persze itt a földön nehéz felfogni, hogy tulajdonképpen nincs is halál, de „odafentről” nézve ez tulajdonképpen így van. A problémák nem odafent vannak, hanem itt „lent”, a kettősség világában, ahol örülünk és bánkódunk, nevetünk és sírunk, születünk és meghalunk. Ezért nem szabad egymást öldösni. Mert idelent tétje van.

Kedves L., én meg fogok emlékezni rólad egy imában – meg egy blogbejegyzésben, de ez utóbbit nem említettem neki… :) – és ne tessék csodálkozni, hogy most sincs se penitencia, se fejmosás, se semmi. Nálam soha nincs. Megkaptad te azt már önmagadtól.

Egy asszony, aki szeretőt tart, rendszeresen a mellékhelyiségben rejti el a férfit, ha az ura hazaugrik. Egy alkalommal, amikor a férfi éppen a sötétben üldögél, megszólal a csapodár asszony kisfia:

-  Ugye, milyen sötét van itt?

A szerető ijedten pislog, a gyerek meg azt mondja:

-  Ha ad nekem ötezer forintot, tartom a számat.

A pasas, mi mást tehetne, fizet. Legközelebb megismétlődik a helyzet, a szerető újból a mellékhelyiségben köt ki. A gyerek megint ott van, és megkérdi:

-  Ugye milyen sötét van itt? Most pedig adjon nekem tízezer forintot, különben kikiabálok apámnak!

A férfi jobb híján fizet, de most már nem állja meg szó nélkül. Megpirongatja a gyereket, hogy ez zsarolás, tehát bűn. A fiúcskát bántja is a lelkiismerete, pár nap múlva elmegy tehát a templomba, hogy meggyónja bűneit. Ahogy beül a gyóntatószékbe, megszólal:

-  Hogy milyen sötét van itt!

Mire a pap dühösen:

-  Mi van, már itt is kezded, b+?

Nálam járt Mp3, lelkipásztorkodásilag. Elvileg nem én volnék a lelki vezetője, de mintha kezdene átszokni hozzám :) – ő is. Merthogy nem az első, akivel ilyesmi történik. Az „Mp3” természetesen álnév, a blogon megőrzöm mindenki inkognitóját, aki lelki vezetésre, útmutatásra jön hozzám. A név onnan származik, hogy akárhányszor beszélünk, mindig felvételt készít róla az mp3-lejátszójával. Eleinte húzódoztam az ötlettől, különösen, hogy a gyóntatófülkében is felvételt akart készíteni, dehát egyrészt nem tudom megakadályozni benne, másrészt bűnnek nem bűn, harmadrészt baj sem lesz belőle, amíg diszkréten kezeli a felvételeket – természetesen saját privát lelki életének védelmében, én vállalom bárki előtt, amit papi minőségemben mondok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy négyszemközti beszélgetésekben néha megpendítek olyan gondolatokat, amiket mondjuk egy vasárnapi hatos misén inkább nem tennék.

Szóval Mp3 erősködött, hogy neki kell a felvétel, mert nagyon értékesek, mélyek, stb. a gondolataim, és sokszori megrágásra van szüksége. Ezt én mindenfajta szerénykedés nélkül elfogadom, lévén, hogy nem saját kútfőből táplálkoznak ezek a gondolatok, hanem a Szentírásból. Úgyhogy ma is javasoltam, hogy mp3-lejátszó helyett inkább egy bizonyos „Szent Biblia” című könyvet kéne megvenni… Persze, persze, megvan otthon. Akkor meg olvasni kéne. De hogy az nagyon nehéz szöveg, és lelki vezető nélkül nem lehet boldogulni vele… Érdekes, nekem soha nem kellett senki, hogy a Szentírást magyarázza, a Pázmányon is vagy végigaludtam a teológiát, vagy nem értettem egyet a „hivatalos állásponttal”, melyet szépen lassan megtanultam magamban tartani. Például falra mászok az olyan kenetesen elsóhajtott mondatoktól, hogy „egyetlen fiát adta értünk”. Egyrészt nem „adta”, csak a Földről nézve, mert hiszen Krisztus urunk mindörökké ott ül az Atya jobbján, másrészt mitől egyetlen? Már engedelmet kérek, én talán nem az Atyaisten fia vagyok? Jó, jó, persze, ő közvetlenül a Szentlélek által fogant, nem is húzok egyenlőségjelet egy egyszerű ember és közötte, bár ő maga mondja az Evangéliomban, hogy bárki lehet olyanná, mint ő.

És ezeket nem győzöm hangsúlyozni az embereknek. Még paptestvéreknek is. Hogy tudatosuljon bennük és tudatosítsák az egész Egyházunk minden tagjában. Mert például a bérmálás szentségét szerintem szigorúan tilos úgy kiszolgáltatni, hogy ezt nem tudatosítottuk a felkészítéskor: az önértékelés nem ott kezdődik, hogy milyen végzettségem van, milyen állásom, milyen eredményeket tudok felmutatni, milyen kocsim van, milyen nővel az oldalamon mászkálok, stb. – hanem ott, hogy Isten fia vagyok. Mint a Tékozló Fiú. Ha erről elfeledkezünk, az utunk az ólban a vályúhoz vezet, lelkiekben mindenképpen, közben halmozhatjuk akárhogyan a világi eredményeket és érdemeket. Eleve, a címek, rangok és kitüntetések kényszeres halmozása, illetve akárcsak túlértékelése mögött törvényszerűen ez a feledékenység van. Hogy a legfontosabb méltóságunkat elfelejtjük, ami eleve jobban felmagasztal, mint bármi, ami evilágon elérhető. „Nem vagyok rá méltó, hogy…”, stb. – ilyen hozzáállással hogyan akarja valaki befogadni Istent az életébe? Igenis méltó vagyok rá, de nem saját jogon, hanem pont az ő jogán! Ha nem így lenne, ha a saját tetteink számítanának, mindannyiunknak az örök kárhozatban lenne a helye.

Na, hát erről beszéltem tegnap Mp3-nak, miután olvastattam idevonatkozó szöveghelyeket vele az Írásból – forgatgatta is a végén a kezében a kis ketyerét, amivel a felvétel készült, olyan távolságtartóan nézegette: tényleg, tulajdonképpen minek is ez nekem? Persze nem mondott semmit, nem is kell.

(Ezzel a bejegyzéssel két napot csúsztam, tegnap-tegnapelőtt széjjelgyóntattam az agyam - de legalábbis valahogy a nagypénteki bűnbánat után jobban hajlamosak az emberek beszaladgálni kisebb vétkekkel, ami egyáltalán nem baj, sőt. Inkább legyen az ember ilyen téren túl óvatos, mint túl elbizakodott, gőgös. A feloldozatlan bűn újabb, nagyobb bűnre csábít. Ezekről a gyóntatásokról nem fogok most írni, lesznek érdekesebb, példaértékűbb történetek még később.)

Itt van mindjárt ez az elég érdekes kérdés. Miért így számítódik a katolikus ünneprendben a húsvét?

Nyilvánvaló, hogy a húsvét és a karácsony, a katolikus kereszténység két legfontosabb ünnepének időpontja astrotheologiai alapon határozódik meg a naptárban. Hiába kezd már önmagában ettől elég sok paptestvér cigánykereket hányni, ez letagadhatatlan tény. A karácsony a téli napfordulóhoz, a húsvét pedig a tavaszi nap-éj egyenlőséghez tevődik. S a vasárnap a feltámadás, a szentmise és a szent áldozat napja, mert az astrologiai hagyomány szerint az a Nap napja (gondoljunk csak a német Sonntag vagy az angol Sunday szavakra), Krisztus urunk pedig az Igazság Napja, sőt, sokan még a Sol Invictussal is gond nélkül összemossák astrologiai alapon, bár az elgondolkodtató, hogy a karácsony, mint az Igazság Napjának (újjá)születési ünnepe, nem kötődik a vasárnaphoz.

Addig rendben is lenne, hogy a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első vasárnap ünnepeljük a feltámadást, node miért a telihold? Ami astrologiai szempontból (itt ugye már nem tagadhatjuk le, hogy így kell nézni) egy Nap és Hold szemben állását, a Földről nézve egymással szemközti pozícióját jelenti az éggömbön. (Vagy legalábbis azon a körön, ahol vándorolnak, hiszen a tényleges geometriai szembenállás holdfogyatkozást okoz, ilyen pedig nincs minden hónapban.) Az astrologiában, ha nem tévedek, a Nap a tudatosság, a tudás, az öntudat bolygója, a Hold pedig az érzésé, vágyé, álomé, intuitióé, így alkotnak egy párt – namost ha szemben állnak, vagyis opponens positiót vesznek fel, az nem valami szerencsés, ugye? (Kissé érezni is lehet a hold-érzékenyebb embereken teliholdkor, hogy nehezebben kezelhetőek.) Miért tevődik egy ilyen constellatiohoz a feltámadás ünnepe? Ráadásul úgy eltolja a húsvét időpontját a tavaszi equinoxtól, hogy idén is átcsúszott a Bika jegyébe, mert pont az equinoxkor volt telihold – emlékszünk a szuper-teliholdra, ami elvileg Japánban a katasztrófát okozta? (A Hold hatással van az árapályra, de nem csak a Föld felszínén van folyadék, hanem lent, a kéreg alatt is, és nyilván arra is kifejt gravitációs húzóerőt, minél közelebb van a Földhöz, annál inkább.)

S a pünkösd számításával kapcsolatban is felmerült bennem egy hasonló kérdés, majd az ünnep apropóján megfogalmazom azt is.

Örök dicsőség a mi urunk Jézus Krisztusnak feltámadása másnapján!

Nem szándékosan kezdem ezt a blogot húsvét hétfőjén, csak így jött ki. Jó egy hete szántam rá magam a blognyitásra, s gondoltam, akkor már megvárom a feltámadás napját, előtte még a nagyhetet „végigimádkozom” – aztán tegnap persze nem jutott időm holmi blogolásra, a húsvét hétvégéje „főszezon” a templomi munkában; egy évben egyszer ilyenkor az is „keresztény” lesz hirtelen, aki egyébként nem gyakorolja a hitét, ami tulajdonképpen nem rossz kezdet. Az ember eltűnődik, vajon a régiség papjai hogy bírták a tempót, amikor még minden egyes lélek aktív híve volt az Egyháznak – nem is beszélve az egyházszakadás előtti időkről, amikor aztán meg tényleg!

A mai nap már egy kicsit nyugisabb lesz, mára csak tíz temetésem van…

 – egy kis plébániai fekete humor, gyakran kérdezzük így egymástól a paptestvérekkel, hogy a másik mennyire elfoglalt: hány temetésed van ma / a héten?, avagy a közérzetre is irányulhat a kérdés, ezt intuitíve kell eldönteni.

Sok tétovázás előzte meg ennek a blognak az indulását. Konkrétan három és fél év halogatás, töprengés, imádkozás, tépelődés. Itt ugyanis nem szabvány atya szabvány blogja készül. Olvastam ilyet – több szó volt benne kajáról és piáról(!), mint a hitéletről. Lássuk be, a paptestvérek nagy része elég közönyös, futószalagon keresztel, temet, celebrál és gyóntat (utóbbi a legnagyobb hiba szerintem, a gyónásra és gyóntatásra különösen nagy hangsúlyt szeretnék fektetni ebben a blogban, remélem, sikerül), mivel a hívek nagy része is futószalagon „hisz”, rutinszerűen, valódi lelki átélés nélkül. Lásd a nagypénteki-húsvéti keresztényeket, vagy a templombújó nyanyákat (már elnézést!), akik azért vannak hozzácementelődve a padhoz, mert nem találják Istent a szívükben. (Mert nem is keresik, ha keresnék, persze hogy egyből meglenne.) Én rettegett gyóntató vagyok, s igehirdetéskor is csak az Egyházra telepedett hadd ne mondjam, milyen nyomás tesz rám szájkosarat bizonyos ügyekben, no meg az a fránya káté, Egyházunk rengeteg központilag hirdetett okossága, aminek nyoma sincs a Szentírásban, de azért kapcsolt áru, ha katolikusnak születtünk.

S részben pont ez a korlát az, amit szeretnék áthágni ezen a blogon. Beazonosíthatatlan mivoltommal élve, akár a kiátkozás terhe melletti „eretnekségeknek” is hangot adhatok itt – persze semmi olyan nem jöhet szóba, ami Isten igéjével, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásával összeegyeztethetetlen. Úgy találtam azonban, már annakidején a papneveldében, hogy az Egyház bizonyos álláspontjai nem összeegyeztethetőek azzal a bizonyos kinyilatkoztatással. A nézeteltérés először csak abban nyilatkozott meg, hogy megállapították, „nagyon szabadszájúan értelmezem” az Evangéliumokat, később egyre csúnyábban néztek rám bizonyos kérdések feszegetésekor, s végül rájöttem, vagy villámgyorsan „új pályát” keresek magamnak – bár új hivatást találni nem tudom, hogyan lenne lehetséges – vagy megtanulok disztingválni, hogy hol, mikor, kinek, milyen keretek között mit szabad és mit nem.

Ez a blog lesz a legtágasabb kerete „szabados” gondolkodásomnak, itt fogom leírni azokat a gondolatokat is, melyeket igehirdetéskor nagy ívben ki kell kerülnöm. Ha kell, túlmegyünk az intézményes katolicizmus keretein, elnyúlunk egészen Indiába a buddhizmusig, visszanyúlunk az ősmagyar hitvilágig, de mindezt úgy, hogy közben száz százalék keresztények maradunk. (A kereszténység és más vallások viszonyáról szóló gondolataimnak külön írásban szánok majd helyet.)

A másik óriási kérdés, az, ami miatt igazából évekig halogattam a blog elindítását, az a gyóntatás kérdése. Helyes-e, ha név nélkül, minden fajta azonosításra (akár csak tág azonosításra) alkalmas részlet közlése nélkül írok arról, hogy mi hangzik el ott bent, a kicsi sötét fülkében, vagy akár egy tágasabb, napfényben fürdő dolgozószobában, de négyszemközt, a keresztény hívő és pap közötti szent bizalom alapján állva? Mindezt úgy, hogy az illetőtől nem is kérem beleegyezését? Vagy kérjem? Az a gond, hogy akkor ahány ember esetéről írok, mindegyik tudni fogja, hogy ki írja ezt a blogot. S amit kettőnél többen tudnak, már nem titok, azt már bárki megtudhatja. Ez ügyben hosszas konzultációt folytattam egyetlen igazi felettesemmel, azzal, akinek a szavára feltétel nélkül hajlok, s idénre végre dűlőre jutottunk. Lesznek gyóntatások. Hogy az erkölcsi dilemmát hogyan sikerült feloldanunk, ez a kettőnk titka marad. De nála nincsen lehetetlen.